Prologus

Prológus

- …Kérem! Nagyon kérem! Én…- halk beszélgetés zaja szűrődött ki a dohos, piszkos viskó ajtajából. Falai mocskosak voltak, a helyenként repedezett, megfagyott fa már alig állt a lábán. A töredezett deszkákban lévő nagy réseket nem takarta semmi, így a dermesztő hideget nem volt mi felfogja és a több tucat szempár számára is látható volt a külvilág. Semelyik sem volt idősebb tizenkettőnél. Apró testüket csupán szakadozott rongyok takarták. A csontvelőig hatoló fagy nem válogatott, hogy hova menjen, és hova nem, egyszerűen mindent ledermesztett. Elkékült testrészeik remegtek a fagyos időjárásban.- Nem - mondta határozottan egy másik hang, mire a nő újfent elsírta magát. Sóhajtott, elgondolkodott, majd a nő letörtségét látva picit megenyhült. - Talán, de már mondtam! Túl sokan vannak! Már így is nyomorognak szegények! – az utolsó szót kicsit gúnyosabban mondta, mint eredetileg azt akarta. A nő végképp letört, majd próbált védekezni. - De hát még csak négy! – bizonygatta. A faház egyik résén kíváncsi szempár érdeklődött a külvilág felől. Szemében félelem, és némi kíváncsiság csillogott. Apró látószerve világított a sötétben, de ezt csak azok vehették észre, akiknek nagyon jó a szemük. Tekintete, az ideges nő mellett toporgó kisfiúra tévedt, aki szemlátomást nagyon meg volt szeppenve, mivel se nem sírt, se nem kiabált, csak idegesen szorongatta az anyja szoknyáját. A kisfiú hirtelen észrevette a repedésből kikukucskáló szempárt. Összenéztek, és akár tudták, akár nem, ettől a szemkontaktustól sok minden megváltozott a közeljövőjükben. Addig figyelték egymást, amíg a kint ácsorgó kisfiút az anyja át nem ölelte, és vonakodva bár, de át nem adta, a ráncos, sebes férfikezekbe. Egy fájó pillantás, és egy halk „szeretlek” elsuttogása következtében megrebegtette a szárnyait, majd széttárva azokat elvitorlázott a fagyos szél hátán. A férfi, aki bevitte a fiút, kinézett, majd a nő után meresztve a szemeit, csupán egy vörös foltot pillantott meg. Miután elfordult és elment, azt suttogta: "Tipikus sárkányvér" A résben leskelődő szempár, minden egyes mozdulatot követett, így mikor elfordult a látóhelyétől, egy gondolatbeli „Hmmm…”-el nyugtázta a történteket.